Angyali Érintés
A legmegrázóbb az, ha egy gyermek, számára a legfontosabbat - az Édesanyját - veszíti el. Történetem kis szereplőjével éppen ez történt. Mikulás napja előtt két héttel halt meg az Édesanyja. Az apukája próbálta félretenni az őt ért veszteséget, hogy a kislányának minél több vigaszt tudjon nyújtani. Megbeszélte hát egy barátjával, aki Télapóként egy közeli áruházban dolgozott, hogy legyen ebben segítségére. Elmondta az elképzeléseit, a ,,Télapó" pedig boldogan vállalta el a feladatot. Megbeszélték, hogy másnap ellátogatnak az áruházba, hogy a kislányt találkozhasson a Télapóval.
Másnap hamar végeztek a vásárlással, és az apa úgy intézte, hogy arra fele menjenek, ahol a télapónak elmondhatták a gyerekek kívánságaikat. A kisfiúk és a kislányok énekeltek, verset mondtak a Télapónak, de volt, aki csak hallgatott, a többiek pedig, akik még nem kerültek még sorra szájtátva figyelték a produkciókat. A kislány is nézegette őket, de míg a többiek szemében vidámság csillogott, az övében valami mély, szelíd fájdalom. Eszébe jutott, hogy tavaly talán ugyanitt állt és az Édesanyja kezeit szorongatva várta, hogy ő is sorra kerülhessen a Télapónál. Az emlékezés könnyeket csalt bánatos szemeibe. Az apja észrevette, és vigasztalóan megszorította a puha kis kezecskét. Magához ölelte a kislányt és olyan elveszettnek látszottak a vidám nevetéstől, és izgatott beszélgetéstől hangos tömegben. Aztán a Télapó, mintha csak véletlenül nézett volna feléjük,, a kislányra nézett. Kissé összeráncolta a homlokát és úgy tett, mint aki erősen gondolkodik.
- Niki!? Ugye Te vagy Niki? Gyere csak, van itt Neked egy vers. Az a címe, hogy Angyali Üzenet.
A kislány bólintott, de nem mozdult. Továbbra is az apukája kezét szorította.
A Télapó pedig elkezdte szavalni az üzenetet:
Az Angyalok a mennyben laknak,
De szívünkben is helyet kapnak.
Vigyázzák az álmainkat,
Felügyelik napjainkat.
Nem kérnek semmit, mindig csak adnak,
Ha bánat ér minket, megsimogatnak.
Ott vannak minden szelíd ölelésben,
Minden szívből születő mosoly melegében.
Úgy szeretnek, mint az Édesanyák,
Letörlik arcunkról a könnyeink nyomát.
Én ott jártam az Angyaloknál,
Tőlük hoztam üzenetet,
Az van írva e levélben,
Édesanyád itt van veled.
Ha nem is látod őt, a szíveddel majd érzed,
Hogy amíg csak élsz, ő vigyázza lépted.
- Ne szomorkodj - ezt üzeni,
Én mindig veled maradok.
Bármikor, ha szükség lesz rám,
A szívedbe nézz, ott vagyok.
Őrizd meg jól e levelet,
Hogy emlékeztessen rám,
S ha majd egyszer nagy leszel, akkor is gondolj rám.
És amikor már neked is lesz egy gyermeked,
Neki is olvasd fel ezt az üzenetet.
Mindig érezni fogod soha el nem múló szeretetem,
Ha fázna a lelked, én napfénnyel hevítem.
A csillagokkal együtt őrzöm majd az álmod,
Megkérem a szelet, hogy fújja el bánatod.
Ott leszek, a holdfényben, mely szelíden simogat,
Az angyalokkal együtt kísérjük utadat.
A Mennyországból is vigyázok rád,
Mert ott is én maradok a te Édesanyád...
A kislány tágra nyílt szemmel hallgatta a verset, és mintha a szemében a szomorúság fogyatkozott volna. Amikor a Télapó átadta neki az ,,égi postán" érkezett üzenetet halkan megkérdezte:
- Találkoztál a mennyországban az Édesanyámmal?
- Igen, ő volt a legkedvesebb Angyal, akit valaha láttam. Ő írta neked ezt az üzenetet.
Niki a szívéhez szorította a levelet, majd egy puszit nyomott rá és odafordult az apjához:
- Este majd elolvasod még nekem?
- Igen, még sokszor elolvassuk közösen - mondta apja, és láthatóan alig tudta visszafojtani a meghatottságát.
Pár nap múlva Niki újra eljött a Télapóhoz az apjával együtt. Mikor rákerült a sor megkérdezte:
- Szavalhatok neked?
- Ó, igen, alig várom - mondta a Télapó és megsimogatta az arcát.
És a kislány hibátlanul, gyerektől szokatlan átéléssel elmondta az égi postán jött angyali üdvözletet.
- Azért tanultam meg, hogy mindig bennem, mindig a szívemben legyen, hogyha a levéllel bármi is történne - mondta a kislány. A Télapó nem szólt semmit, mert a torkát fojtogatta a meghatódottság, csak a szemei kezdtek furcsán csillogni, és belül a szívében érezte, hogy az a mások számára értéktelen papírdarabka, amelyre az Angyali Üzenet volt írva, a kislánynak minden földi kincsnél értékesebb. Mert az egy igazi Angyali Érintés..."
EGY KISLÁNY A SZOMSZÉDBÓL
Egy őszi hideg szeles késő délután
Ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán.
Magányos volt és hideg a szíve,
Senkit sem szeretett, senki sem szerette.
Élt egy nagy erdő szélén egy favágó és a felesége, gyermekük egy volt, egy háromesztendős leányka. Olyan szegények voltak, hogy a mindennapi kenyerük sem volt meg, és nem tudták, hogy mit adjanak a lánykának ennie.
Egy reggel gondoktól terhelve kiment a favágó az erdőbe, s amint ott fát vágott, egyszerre csak egy szép hatalmas asszony állt előtte, fején korona volt ragyogó csillagokból, és így szólt a favágóhoz:
"Én vagyok a Szűz Mária, a Kisjézus édesanyja: te szegény vagy, és nyomorogsz, add csak nekem a gyermekedet, majd én elviszem őt, én leszek az anyja, én fogom gondját viselni."
A favágó engedelmeskedett, hozta a gyermekét, és átadta őt a Szűz Máriának, az pedig fölvitte őt a mennybe. Ott a leánykának jó dolga volt, cukorfalatokat evett, és édes tejet ivott, és aranyból voltak a ruhái, s az angyalkák játszódtak vele. Amikor pedig tizennégy éves lett, a Szűz Mária egyszer csak magához hívta, s így szólt hozzá:
"Gyermekem, nagy útra indulok: vedd át és őrizd meg a mennyország tizenhárom ajtajának a kulcsait: tizenkét ajtót kinyithatsz, és megnézheted a csudadolgokat odabent, hanem a tizenharmadik, amelybe ez a kis kulcs való, tilos: vigyázz, ki ne nyisd, különben szerencsétlenség fog érni."
A leányka megígérte, hogy szót fogad, mikor pedig Szűz Mária kitette a lábát, nekiállott körülnézni a mennyország hajlékaiban: mindennap felnyitott egyet, mígnem végére járt a tizenkét hajléknak. Ezek mindegyikében ott ült egy-egy apostol, nagy fényességtől környezve, s a leányka örvendezett a sok-sok szépségnek és ragyogásnak, s vele örvendeztek az angyalkák, akik mindig mellette voltak. Most már csak a tiltott ajtó volt hátra, neki pedig nagy kedve támadt megtudni, mi rejtőzik mögötte, így szólt hát az angyalkákhoz:
"Teljesen kitárni nem fogom, és bemenni sem akarok, de azért kinyitnám, hogy egy kicsit benézegessek a résen."
"Ah, ne tedd - mondták az angyalkák, az bűn lenne, a Szűz Mária megtiltotta, és bajod lehetne belőle könnyen."
Ennek hallatán a leányka elhallgatott, ámde nem hallgatott el szívében a sóvárgás, hanem csipkedte és mardosta mohón, és nem hagyta békében. És egyszer, mikor az angyalkák mindannyian elmentek, azt gondolta:
"Most magam vagyok, most bekukucskálhatnék, úgysem jön rá senki, ha megteszem."
Előkereste a kulcsot, és ha már a kezében tartotta, be is illesztette a zárba, s ha már bedugta, el is fordította. Az ajtó fölpattant, a leányka pedig megpillantotta a Szentháromságot, amint ott ült tűzben és ragyogásban. Egy darabig csak álldogált, ámult és bámult, aztán egy kicsit megérintette az ujjával a ragyogást, és akkor az ujja merő arany lett. Ettől megrémült, becsapta rögvest az ajtót, és elszaladt. Rémülete pedig csak nem akart szűnni, bármihez kezdett is, és a szíve kalapált szüntelen, és csak nem akart megnyugodni, és az arany is ott maradt az ujján, és nem jött le, moshatta és dörzsölhette mindhiába.
A Szűz Mária rövidesen visszatért útjáról. Hívta a leánykát, és visszakérte tőle a mennyei kulcsokat. Amint a leányka átadta a kulcscsomót, szemébe nézett a Szűz Mária, és megkérdezte tőle:
" Ugye nem nyitottad ki a tizenharmadik ajtót?"
"Nem" - felelte ő.
A Szűz pedig a lányka szívére tette a kezét, érzete, hogy zakatol és kalapál, s bizony észrevette, hogy a leányka megszegte az ő tilalmát, és felnyitotta volt az ajtót. Megkérdezte hát még egyszer:
"Biztos, hogy nem nyitottad ki?"
"Nem" - felelte a leányka másodszor is.
Akkor a Szűz a leányka ujjára pillantott, melyet bearanyozott volt a mennyei tűz, és látta már, hogy a lányka bűnös, ezért harmadszor is megkérdezte:
"Tényleg nem nyitottad ki?"
"Nem" - felelte a lányka harmadszor is.
Akkor így szólt Szűz Mária:
"Nem fogadtál szót nekem, és még hazudtál is, nem érdemled meg, hogy itt maradj a mennyben."
A leányka pedig mély álomba merült, és amikor felébredt, lent feküdt a földön, vadon-erdő kellős közepén. Kiáltani akart, ámde nem jött ki hang a torkán. Felugrott, el akart futni, de bármerre fordult, sűrű tövisbozótba ütközött, és nem tudott áttörni rajta. E magányos helyen, ahová rekesztve volt, állt egy öreg, odvas fa, az ő hajléka gyanánt. Odabújt, ha leszállt az éj, és ott aludt, és ha esett, ha fújt, ott lelt menedéket: hanem siralmas élet volt ez, és valahányszor arra gondolt a leányka, milyen szép is volt a mennyben, s hogyan játszadoztak vele az angyalok, sírt keservesen. Gyökér és bogyó volt egyedüli tápláléka, ilyesmit keresgélt mindenütt, ameddig eljuthatott. Ősszel összegyűjtötte s az odúba vitte a lehullott faleveleket és diót: a dió volt elesége télvíz idején, s ha jött a hó és a fagy, bebújt a levelek alá, mint egy szegény kis állat, nehogy megfagyjon. Ruhája csakhamar elszakadozott, és apródonként lehullott tagjairól. Mihelyt pedig visszatért ereje a napsütésnek, ő is előbújt, és lekuporodott a fa elé, s a haja betakarta minden oldalról, mint egy kabát. Így üldögélt évről évre, így sínylette a világ siralmát és nyomorúságát.
Egyszer, amikor megújult zöldjükben álltak megint a fák, az ország királya éppen abban az erdőben vadászott, és egy őzet hajszolt, és mert az őz a tisztást közrefogó bozótba menekült, a király leszállt lováról, széthajtotta a bokrokat, és a kardjával utat vágott közöttük. Amint végre áttört a sűrűségen, egy szépséges leányt látott a fa tövében ülni, ott ült, és aranyhaja betakarta lábujja hegyéig. A király megállt, ámulva nézte, majd megszólította:
"Ki vagy te? Miért ülsz itt e magányos helyen?"
De a leány nem válaszolt, mert nem tudta száját szóra nyitni. A király tovább kérdezett:
"Akarsz-e velem jönni a palotámba?"
Erre a leány bólintott egy kicsit. A király karjára vette, lovára ültette, s hazalovagolt vele, s amikor megérkeztek a királyi palotába, szép ruhákba öltöztette, s mindent megadott neki, bőséggel. S habár beszélni nem tudott a leány, mégis oly szép és bájos volt, hogy a király szívből megszerette, s kisvártatva feleségül is vette.
Hogy ezután jó egy év eltelt, a királyné világra hozott egy fiút. Még aznap éjjel, amint egyedül feküdt ágyában, megjelent előtte a Szűz Mária, a így szólt hozzá.
"Ha megmondod az igazat, és bevallod, hogy kinyitottad a tiltott ajtót, akkor meglazítom a szájadat, és visszaadom neked a beszédet: ám ha megátalkodol a bűnben, és konokul tagadsz, akkor még újszülött gyermekedet is elviszem."
És a királynénak megadatott, hogy válaszolni tudjon, de ő megmakacsolta magát, és így felelt:
"Márpedig nem nyitottam ki a tiltott ajtót".
Mire Szűz Mária kivette karjai közül az újszülöttet, és eltűnt. Másnap reggel, hogy a gyermeket sehol sem találták, lábra kapott az a szóbeszéd, hogy a királyné emberevő, és elemésztette saját gyermekét. Ő mindent hallott, és egy szóval sem tudta megcáfolni, de a király annyira szerette őt, hogy nem akart hinni a szóbeszédnek.
Egy év múlva szült a királyné még egy fiút. Éjszaka ismét fölkereste őt Szűz Mária, és így szólt:
"Ha bevallod, hogy kinyitottad a tiltott ajtót, akkor visszaadom a gyermekedet, és föloldom a nyelvedet: ám, ha megátalkodol a bűnben, és tagadsz, akkor ezt az újszülöttet is elviszem."
Mire a királyné megint azt mondta:
"Márpedig nem nyitottam ki a tiltott ajtót."
És a Szűz kivette a gyermeket a karjaiból, és magával vitte a mennybe. Reggel, hogy ezt a gyermeket sem találták, az emberek fennszóval kimondták, hogy a királyné falta föl, és a király tanácsosai követelték, hogy mondjanak ítéletet a fejére. De a király annyira szerette őt, hogy meg sem akarta hallani a vádaskodást, s a tanácsosainak fővesztés terhe mellett megtiltotta, hogy akár csak említést is tegyenek róla.
Egy év múlva szült a királyné egy szép kisleányt, éjszaka pedig harmadszor is megjelent neki Szűz Mária, és így szólt hozzá:
"Jer velem." És kézen fogta őt, és fölvitte a mennybe, s megmutatta neki a két nagyobbik gyermekét, azok reá nevettek, és a földgolyóval játszadoztak. Látva, mennyire örül nekik a királyné, Szűz Mária így szólt hozzá:
"Még mindig nem lágyult meg a szíved? ha bevallod, hogy kinyitottad a tiltott ajtót, mindkét fiadat visszaadom."
De a királyné harmadszor is azt válaszolta:
"Márpedig nem nyitottam ki a tiltott ajtót."
Mire a Szűz visszabocsátotta őt a földre, s elvette tőle a harmadik gyermekét is.
Másnap reggel, amint elharapódzott a hír, fennszóval kiáltozta mindenki:
"Emberevő a királyné, ítéletet reá!"
És a király most már nem tagadhatta meg a tanácsosai kívánságát. Törvénykeztek a királyné fölött, s mivel nem tudott védekezni, arra ítélték, hogy máglyahalált haljon. Egybehordták a fát, és amikor már a királyné a karóhoz volt kötözve, s körös-körül föllobogott a láng, akkor büszkesége kemény jege megolvadt, szíve a bűnbánattól megindult, és ő azt gondolta:
"Bárcsak bevallhatnám, mielőtt meghalok, hogy kinyitottam az ajtót!" - és akkor megjött a hangja, ő pedig fennhangon így kiáltott:
"Igenis, Mária, kinyitottam!" - és rögtön eleredt a mennyből a zápor és az eloltotta a tüzet, és a királyné fölött fény ragyogott föl, és a Szűz Mária leszállt az égből, és ott volt mellette mindkét fiúcska, az újszülött lánykát pedig a karjában tartotta. Így szólt a királynéhoz kedvesen:
"Aki megbánja, és bevallja bűneit, az bocsánatot nyer" - azzal átnyújtotta neki a gyermekeket, feloldotta nyelvét, és megadta, hogy boldog legyen, míg csak él.
Szabó Zoltán:
A mag
A mag Isten egyik legnagyobb csodája,
benne van az élet titkos forrása.
A mag tud magában, kalászként állni,
de tudja kenyérként az embert táplálni.
Ha van kenyered, és tiszta vized,
adj hálát Istennek, mert Ő adta neked.
De ne elégedj, meg azzal, hogy kaptál,
te is tudj adni abból, ami téged táplál.
De ennél fontosabb az igemag lehet,
amelyet az Úr, a szívedbe vethetett.
Táplálhatod vele éhes, sovány lelkedet,
sőt, belőle akár több szeletet is ehetsz.
Jézus Krisztus többeknek kijelentette:
Én vagyok az életnek ama kenyere.
Aki ezt a kenyeret eszi, az mindenkor,
az Atyát, a Fiút, a Szent Lelkét dicsőíti.
Élt egyszer egy bölcs ember,akit nagyon szerettek a hazájában az emberek. Az ország gonosz hercege azonban gyűlölte, mert bizony szemben a bölccsel nem tudhatta magáénak népe szeretetét. Ezért aztán szüntelenül azon fáradozott, hogy lejárassa a bölcset.
Végül is kidolgozott egy tervet. Holnap (mondta a herceg) amikor az öreg a piactérre megy, hogy szóljon az emberekhez, én is ott leszek. Egy galambot fogok a kezemben tartani, és azt mondom :
- No tudós férfiú, mondd meg nekem, ez a madár, amit a kezemben tartok, élő vagy holt? Ha azt mondja holt, kinyitom majd a kezemet, és hagyom a madarat elrepülni. Ha azt mondja élő, akkor megfojtom a madarat a tenyeremben, és hagyom, hogy holtan essen a földre. Mindkét esetben bolonddá teszem a bölcs embert.
Eljött a másnap, és a herceg már ott állt a piactéren, jóval a bölcs megérkezése előtt. Türelmesen várakozott, és amikor a tudós megjelent és elkezdett beszélni, a herceg kivette a galambot a kalitkából, és mindenki számára hallhatóan megszólalt:
- Bölcs ember!(kiabálta) Szeretnék feltenni neked egy kérdést. Ez a madár, amit a kezemben tartok,élő vagy holt?
A tömeg elcsendesedett, és minden szem a megszólított felé fordult. A bölcs várt egy kicsit, majd először az emberekre, azután pedig a hercegre nézett, és azt mondta:
- Az, amit a kezedben tartasz, olyan amilyenné te teszed.